Ilyenkor éjjel, amikor egyedül vagyok a mindenséggel, megvallom, hogy sokszor lankad a hitem, kétségek gyötörnek, elbizonytalanít a mindennapok közönye. Ilyenkor egy közel nyolc évvel ezelőtti találkozás emléke ad erőt a megkezdett munkám folytatásához:

Egy Szeged környéki kis településen élő 24 éves leány írt nekem akkor egy szívhez szóló levelet, és azt kérte, hogy látogassam meg, mert nagyon szereti az írásaimat. Nem szoktam ilyet tenni, de a levelében volt valami, amire nem tudtam nemet mondani.

Szerény, tiszta otthon és gondoskodó édesanya. Dolgos kétkezi munkás apuka és nem túl fényes megélhetés.

A leány szép.
Mozgássérült.

Autóbalesetben veszítette el mind a két lábát és a szerelmét is, egy pillanatnyi tévedés miatt. Nem okol senkit, nem haragszik a világra a sorsáért.

Nagyon boldog, hogy megérkeztem. Beszél, beszél, és én csak hallgatom…

Nem tudom levenni a szememet az arcáról, már nem is látom a lábai csonkjait.

Esztiben nincs harag vagy elkeseredés. Egészséges lelkű ember, sokkal egészségesebb a lelke, mint sokunké. A szemébe – abba a vakítóan kék szemébe nézek – és csodálom őt.

Néptácos volt, nem teljesen 4 évvel ezelőttig. Nem is akármilyen! A fotók és videók tanúsága szerint a legtehetségesebbek közül való. Éppen fellépésre indult, amikor szembejött a teherautó.

Pereg a film, de a gondolataim máshol járnak.
Megfogom a vállát, mert nem bírom nem megkérdezni:

- Hogy bírod, Kedves?

Elmosolyodik:

- Tudod, én egyszer már, nem is régen, feladtam. Akkor a te írásaid is segítettek és a hited a magyarságban: a remény!

Elfordítom a fejemet, hogy ne láthassa a könnyeimet. Azt mondja, hogy én adtam erőt neki. Ő, aki sokkal erősebb nálam, hiszen most ő adott nekem óriási erőt az utam folytatásához.

Megcsókolom a kezét.

Ahogyan a falatnyi konyhában búcsúzkodunk, néhány könyvem mellé egy 100 eurós bankjegyet is lopva leteszek. Édesanyja szemlesütve tuszkolja vissza a zsebembe:

- Kevés pénzből élünk, de megélünk. Segít a hitünk és a jó emberek szeretete. Írjon inkább Ferenc, azt még én is olvasom! Ne adja fel, szükség van magára!

Némán öleltük meg egymást az édesanyával és a könnypatakok egyszerre és megállíthatatlanul indultak el orcáinkon. Eszti „kerekezett ki” utánunk és csak annyit mondott:

- Szeretlek benneteket!

Ott álltam az autóm mellett tehetetlenül, vállamat a zokogás rázta és a Dominó-elv c. filmből jutott eszembe a főszereplő hittétele:

„Ha mindent elvesznek az embertől, ha semmiképpen nem győzhet, végül azt mondja: mi az ördögnek harcolok?
Erre számítanak!
Hogy előbb-utóbb feladja az ember.
Pedig ha az ember feladja, akkor jobb, ha inkább meghal.
Nem tudom feladni.
Nem tudom, hogyan kell!”

Most is, ahogyan a sorokat írom, többször elhomályosult a képernyő és egy fáradt könnycsepp vándorol lassan az arcomon.

Eszti és mindenki!

Nem szabad feladni!

Zetényi-Csukás Ferenc

*Eszti tanítónő lett egy árvaházban, és életében a második szerelem is megérkezett, egy szintén mozgássérült, de egészséges lelkű fiú személyében. Ezt onnan tudom, hogy én voltam az egyik esküvői tanúja. Nem sokkal később a párnak gyönyörű kislánya született és a két mozgásában korlátozott férfi és nő, így él már két esztendeje teljes értékű életet…

Bocs, Eszti és Jani!

Most én mondom:Szeretlek benneteket!

Forrás:
https://www.facebook.com/ferenc.zetenyicsukas