Vizsy Ferenc | Kincses sziget (88.) — A szeretet hullámhosszán
Az édesapám nekem szentelte az életét

Dr. Lengyel Júlia látássérült jogász, jelenleg kétéves kisfiával van otthon, közben készül a PhD szakdolgozatának megvédésére, mellette dolgozik, ezenkívül ő a Vakok és Gyengénlátók Mosonmagyaróvári Kistérségi Csoportjának a vezetője. Csak párszor találkoztam vele, de arcán mindig ott volt a derű, ajkán a mosoly. Érdekelt, hogy miből meríti az erőt, amiből még másoknak is adni tud?

Nem tudom ám, hogyan kell helyesen viselkedni egy fogyatékossággal élővel szemben.
– Mindig természetesen. Nem jó, ha sajnálkoznak, mert ez megbénítja a segítő kezet. Az se jó, ha segítséget kérünk, de fütyülnek ránk.

Lehet, hibáztam, amikor egy ablakmelletti asztalt választottam magunknak?
– Dehogy, hiszen nem vagyok teljesen vak, érzékelem a fényeket, a színeket. Egy karnyújtásnyira ülsz, látom az arcod körvonalát... Igaz, legközelebb nem tudlak beazonosítani, de a hangodat megismerem.

Hogy ismered fel a kisfiadat?
– Végig simítom a buksiját, beszívom az illatát, és tudom, hogy ő az. Ha pedig összeérintjük a homlokunkat, még látom is. Amikor a gyermekvállalás mellett döntöttünk, imádkoztam, hogy láthassam majd az arcocskáját. És megadatott.

Gyermekvállalás! Hogy hozhattatok…
– … ilyen döntést? Előtte sokat őrlődtem, alkalmas vagyok-e így anyának? Aztán a férjemmel mindent végig gondoltunk. Felelősséggel vállaltuk a gyermeket!

Igazatok is van! Ha meg segítségre lenne szükség, közel laknak az anyósodék…
– Sok mindenben bizonytalan voltam, de abban biztos, hogy a gyermekünket kettőnknek szülöm, és én szeretném átadni neki az általunk fontosnak tartott értékeket. Persze ha intézni valóm van, megkérem a nagyszülőket a felügyeletre, de általában magam igyekszem rendben tartani a dolgainkat.

Mit gondolsz, miért vállalt veled sorsközösséget a férjed?
– Mivel engem is érdekelt, megkérdeztem tőle, azt válaszolta, mert szeret.

És te?
– Szerelmi házasság volt a mienk, és az ma is.

Mindig csinos ruhákban látlak… Miatta? Érte?
– Ha elmegyek hazulról, akkor a saját jó érzésem és az emberek tisztelete vezérel. Én otthon sem járok slamposan, adok magamra. Igen, érte! És a kisfiamért! ... A gyengénlátásom miatt az élénk színeket kedvelem, leginkább a pirosat.

Annyi mindenből kimaradtok, nem mehettek el például soha egy moziba…
– Még színházba is járunk! …. Ezt azért megmagyarázom. Tízéves koromig éppolyan látó voltam, mint te. Az éleslátóidegek akkor kezdődött sorvadása megállíthatatlan, de lassú folyamat. Gépi segítséggel a mai napig sokat olvasok... A látásromlással párhuzamosan kifinomult a többi érzékszervem és megnőtt a képzelőerőm. A moziban, a színházi előadásokon a logikus gondolkodás a hangokból, az olvasásélményekből és más mozaikokból létrehozza a belső képeket.

Mondod, hogy kiskamaszkorodig normálisan láttál… Mi történt?
– Genetikai rendellenesség miatt beindult az a folyamat, aminek a vége minden bizonnyal a teljes vakság. Bizony, nagy tragédia ez… Különösen a másik fényében.

Milyen másikra utalsz?
– Ötéves koromban édesanyám kerékpárral vitt, amikor elgázolt bennünket egy autó. Ő a helyszínen meghalt, de én megúsztam. Az átélt lelki trauma azóta is mindent blokkol az agyamban, ezért nincs az anyukámról egyetlen emlékképem sem.

Julcsi, téged üldöz a sors!
– Dehogy! Inkább szerencsés vagyok, mert látó voltam és még látok, csodálatos édesapám van, szerető férjem, tündéri gyermekem, munkám, segítőkész barátok vesznek körül. Igaz, nem mindig volt így.

Bántottak?
– Az általánosban kigúnyoltak a gyengülő látásom miatt, a jogi karon egy tanár megfogadta, míg ő ott tanít, nem lesz diplomám. A piaristáknál másképp volt: Molnár Zsuzsa, Stipkovicsné Katona Ágnes tanárnőknek és Lupus atyának sokat köszönhetek. Ezek voltak a legszebb iskolás éveim.

Isten azokra rakja a nagyobb terhet, akiket szeret.
– Hálás is vagyok az Úrnak, mert meghallgat. Gyakran beszélgetek vele otthon, kettesben. A templomban nem tudnék kellőképpen elcsendesedni, de Istennel való személyes kapcsolatom így is rendkívül erős.

Szoktál sírni?
– Igen, de ezek örömkönnyek. Akkor szokott leginkább könnybe lábadni a szemem, ha Zente megsimogat… Zente! Ugye, milyen szép és különleges neve van?

A testvérének is ilyen lesz?
– A testvérének?! … Hm… Nem zárkózom el az újabb babától, de ehhez még idő kell. Zentének ugyanis el kell érnie azt a kort, amikor már többnyire egyedül játszik, amikor nem köti le minden percemet. Egy valamit nem szeretnék ugyanis, hogy bármelyikük megszenvedje, hogy van egy testvére. Istvánnal, ha aktuális lesz, ezt is átbeszéljük. (képek)
https://www.facebook.com/photo/?fbid=3717925395119106&set=pcb.3717925521785760

Válasz