Feltöltés ideje: 2010.09.19.
anyanyelvapolo
http://www.youtube.com/user/anyanyelvapolo

3 éve ezen a napon veszítettük el Bánffy Györgyöt, aki a kezdetektől 2008-ig volt elnöke, majd haláláig tiszteletbeli elnöke szövetségünknek.

Utolsó nyilvános előadása az ifjúsági anyanyelvi táborban volt Vácon, ahol Kosztolányi Dezső A jó élet című versét szavalta el.

"A színész nem hivatásos nyelvész, de munkaeszköze a nyelv. Tudatát az határozza meg, hogy magyar színész, magyar ember, elsősorban a magyar nép sorsa érdekli."

Az anyanyelv ápolásának szükségessége
Írta: Bánffy György
2011. január 23.
http://www.kethanodrom.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=793:az-anyanyelv-apolasanak-szueksegessege&catid=79:regi-lapszamok&Itemid=100

„Minden madár úgy énekel, ahogyan a csőre áll. Lehetséges, hogy kegyelmed, nagyságos Bethlen Gábor fejedelemuram, a szárhegyi fenyveserdők madarainak énekét hallgatva fogta föl – s példásan! – a nemzetek, népek, nyelvek különbözőségét?”

Sütő András szavait olvasva és hallgatva, tovább gondolkodhatunk. Lehet, hogy ez a különbözőség, amelyről Sütő magyar-román-szász viszonylatban beszél, érvényes itthoni köreinkben is?

Érvényes, de fordított előjellel. Míg az egymás mellé kényszerült népcsoportoknál egymás anyanyelvének tiszteletét magasrendű cselekedetnek ismerjük el, addig itthon; megkerülhetetlen kötelességünk a tudatlanságból, nemtörődömségből létrejött rontás, mint különbözőség ellen minden igaz eszközzel küzdeni.

Mi hát a teendő? És hogyan? Erre a kérdésre már korántsem oly magabiztos és tömör a válasz. Hol kell elkezdeni? Ezerszer hallottuk: az édesanya első szavainál. A család gügyögése helyett már csecsemőkorban szépen elmondott, megformált szavaknál. Folytatni kell a mesék elkezdésekor a gondolatszegény piff-puff rajzfilm giccsvilága helyett ízes mondatszövésű magyar mesékkel. Aztán az óvodában sok-sok tapsikolós együtténekléssel. A világ minden kultúrára szomjas országában nagyra tartott, nálunk kigúnyolt, kirekesztett Kodály-módszer újraismertetésével.

És azután az iskolákban! Általános, közép-, szakmunkás és más iskolák. És az ott dolgozó pedagógusok! Életem majd minden jelentős barátsága, érzelmi kapcsolódása magyar nyelvet és irodalmat tanító tanárokhoz kötött. Olyanokhoz, akik felkészülten és széles látókörrel, a magyar nyelv szabályainak pontos ismeretével, határozottan, olykor elszántan végezték a komolyan vett „tanítás” munkáját.

Sokan vannak ilyen lelkületű és felkészültségű magyart tanítók? Sokan, talán. De biztosan nem elegen. Akik rendszeresen olvassák az Édes Anyanyelvünket, Anyanyelvápoló Szövetségünk folyóiratát, találkozhatnak diákok elrettentő tudatlanságáról tanúskodó felmérésekkel.

Bárczi Géza 1972-ben közzétett cikkében többek között ezt olvashatjuk: „Amíg az egyetemi felvételi vizsgákon a magyar szakra jelentkezett, jelesen és jól érettségizetteknek nemcsak nyelvtani ismeretei alacsony színvonalúak, hanem a jelentkezők egy részét vizsgálat alá vetve; ketten azt sem tudták a Buda haláláról, hogy micsoda. Egy a Toldiról egy szót sem tudott mondani. Egy nem ismerte Berzsenyit. Egy nem olvasta Az ember tragédiáját... addig a nyelvi műveltség szintjének felemelése vágyálomnak tekinthető.”

1972 messze van? Kihevertük már a diktatúra nemzetietlenné alakító korszakának termését? Nézzük az Édes Anyanyelvünk folyóirat 1994. áprilisi számában Fazekas Mónika cikkét; „Helyesen írunk-e?”. A bölcsészettudományi kar hallgatóiból három csoport helyesírási feladatlapot kapott.
1. csoport: magyar szakos, tanult helyesírást. A vizsgálatkor 82% jó, 18% rossz választ adott.
2. csoport: magyar szakos, de nem tanult helyesírást. 51% jó, 49% rossz válasz.
3. csoport: nem magyar szakos, de bölcsészettudományi kar hallgatója, 45% jó, 55% rossz válasz.

Egyik fiatal hölgy jelentkezési lapja szerint hírneves vidéki városunk tanárképző főiskolájának magyar szakos hallgatója. III. éves. „Ki írta ezt a verset, amitől e sor való, tudná-e folytatni? – „S valék szomszédja éppen Erzsikének...” Sem a vers, sem a költő nem volt számára ismerős.
Végül a 4. csoport: nem bölcsészhallgató, de egyetemi hallgató. Itt 37% volt a jó, 63% a rossz válasz. Legutolsó élményem ez év október 22-éről való. Vidéki városba hívtak, az ott induló körzeti magánrádió-adások számára bemondókat válogattak 40 jelentkezőből. A beszédkészség felmérése után – ahol a szokott lesújtó kép született meg – tájékozottságukat vizsgálandó néhány kérdést adtak.

A lesújtó eredmények ismeretében milyen véleményünk alakulhat ki a magyart tanító pedagógusok egy részéről?
Akik itt vagyunk, akik nyelvünk ápolását életünk egészén keresztül elszántan és megszállottan végeztük, végezzük, akikkel hosszú évek alatt számtalanszor találkozhattam anyanyelvi táborokban, versmondó, balladamondó versenyeken, vetélkedőkön, és nem utolsósorban rendhagyó irodalomórát szervezve – lelkesedésüket megsüvegelve –, mi milyen választ adhatunk az előbbi kérdésre?

Lám-lám. A nyomtatott programfüzetben előadásom címe ez; Az anyanyelv ápolásának szükségessége és igénye napjainkban.
Mi ad jelentőséget egy ügynek? A siker körülötte? A bukás veszélye? Ha érdekel bennünket, hogy egy nyelven beszélő népcsoportként, nemzetként megmaradunk-e, akkor érdekel az is, mik ennek a nyelvnek legfontosabb törvényei, amelyek összetartják, megtartják egységét és színvonalát, azét a nyelvét, amely jó eszköz a tudás átadásában, a tananyag megértetéséhez, bármelyik tantárgy anyagának megtanításához.

Úgy tűnik, azok is rendre vereséget szenvednek, akik rendíthetetlenül hisznek a magyar nyelvben, mint a nemzet összetartásának eszközében. És a következő évek? Félő, hogy az elkövetkezendő kultúrpolitika nem tartja megfelelően fontosnak a magyar nyelv ápolásának ügyét.

Az európai szintű baloldali eszményeket is valló és reményeink szerint megvalósítani igyekvő elit mögé felsorakozott az elvtelen kozmopolitizmus. Az évek során melyik lesz erősebb az értelmiségen belüli kötélhúzásban?
Nincs ember, aki erre választ tud adni. Csak reménységünk lehet.
Reméljük, hogy az anyanyelv értékeit vallókat nem húzza le az ilyesmit fölösleges nemzetieskedésnek tartók tömege, és nem kerülnek a jövőben valakik vagy valami alá, letaposva.

Szeretjük múlt századi szállóigénket; „Nyelvében él a nemzet.” De ha a modern európai politológia azt jósolja, a jólétben élhet meg a nemzet? Habermas, a híres német filozófus szerint minden nemzeti tudat másodrendűvé válik a várható jólét közeli évtizedeiben. És hol látszik gazdasági fellendülés?
Nem a határokat már nem is észlelő országok polgárai között? Hol itt a megnyugtató válasz? Nekünk, nyelvvédőknek? A pontos hangsúlyozásra, fontos szépségekre figyelőknek? Az anyanyelv szerelmeseinek? A „nyelvében él a nemzet” gondolatkör megszállottjainak?

Hol hagytam abba a teendők sorolását? A bölcső és óvoda, az elemi és középiskolák említésekor. És tovább? Nincs egyetem, nincs hivatal, nincsen színpad, nincsen szószék, katedra, parlamenti padsor, ahol ne lenne teendő. Küzdelem a magyartalan hangsúlyozás, szószegény fogalmazás, és az idegen szavak fölösleges áradata ellen. Kodály szavai szerint: „Minden nyelvnek megvan a maga sajátos dallama, hangsúlyai, ritmusa, egyszóval zenéje.” Ezek ellen vétünk a legtöbbet!

És a stílus! Parlamenti kilenc esztendőm egyik felszólalása 1994. február 7-én napirend előtt így hangzott:

„Mint az Anyanyelvápolók Szövetségének országos elnöke, szeretném ennek a szövetségnek a felhívását most Önökkel ismertetni. Kérem, mérlegeljék a felhívás súlyát: valamennyiünk tekintélyét és a választókban kialakult képünk emlékét szolgálja mindaz, amit ebben a felhívásban szeretnék Önök elé tárni. Az Anyanyelvápolók Szövetsége többek között igyekszik visszaszorítani a magatartás- és érintkezésformákban terjedő faragatlanság, durvaság, trágárság előretörését. Fogjuk tehát vissza indulatainkat, nem feledve; a vita nem érzelmek harca, hanem szellemi küzdelem valamely kérdés eldöntésére.

Az eltérő politikai nézeteket vallók közötti viták, véleménykülönbségek hangja sem itt közöttünk a Parlamentben, sem a választási előkészületek során ne váljék alantassá, útszélivé, hanem maradjon mindvégig egymás kölcsönös tiszteletén alapuló kulturált, európai.
Ezért kérem, hogy az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívását szívleljük meg és próbáljuk betartani.

Volt-e valaha munkánknak foganatja? Nem volt talán teljesen hiábavaló. A társadalomban semmiféle munka nem hiábavaló. A jó ügy érdekében végzett, kitartó vagy kilátástalannak tűnő munka sem. Mennyivel több gonosz árasztaná el a világot, ha nem folyna ellene küzdelem. Mennyivel több förmedvény találkozna nyomdafestékkel vagy mikrofonnal, ha nem élnénk, küszködnénk. Olykor reménykedve és erőre kapva, olykor nekikeseredve, belefáradva a kilátástalannak érzett küszködésbe. A polgári fejlődés alapjai közé tartoznak a civil szerveződések. Ez politikai fogalom, de az anyanyelv védelmére is érvényes. Klubok, nyelvművelő körök. Beszélni nehéz mozgalom, Anyanyelvápolók Szövetsége... „És mégis, mégis fáradozni kell.” Hittünk ebben a verssorban. S hányszor csendül ironikus felhang, sőt gúnykacaj a folytatás köré: „előttünk egy nemzetnek sorsa áll…”
Na és! Ez kit érdekel? Az én sorsom, az én söröm, én bőröm érdekel. Szépen emberül, szépen magyarul? Angolul! Számítógépül! Halandzsául! Megélhetésül! Ezek a nyelvek fontosak nekünk! Elegánsabb az idegen? Ki előtt? Az idegenek előtt, akik nem tudnak magyarul? Vagy gőg az, a félműveltek előtt? És itt megjelenik a tudatlanság, a könnyelműség, a felelőtlenség, a fordítói kényelmesség, a közönyös lelkület következtében. Elsodró erővel.

A színész nem hivatásos nyelvész, de munkaeszköze a nyelv. Tudatát az határozza meg, hogy magyar színész, magyar ember, elsősorban a magyar nép sorsa érdekli. Tehát a magyar nyelv is, amely a magyar néptől elválaszthatatlan.
Világirodalmi ismeretei pedig megtanították tisztelni a nem magyar nyelveket is. A latint is a maga helyén.

De úgy gondolom, hogy emberi kötelesség, az igazság és a jogérzék írja elő számára a magyar anyanyelv védelmét, ápolását.

Nem elég magyarnak születni. A magyarságot meg is kell tanulni, olvassuk Kodálynál. Ugyan minek? Mi szükség rá? „Élni kell, és mindegy, hogy milyen lobogó leng a parlament kupoláján…” Nem. Amíg él e korosztály, mely át képes adni hitét és mélységes kötődését e tájhoz, e néphez, ezen irodalomhoz, ehhez a nyelvtörténethez, amíg a fiatalságban is fellelhetők, akik olimpiai dobogó első helyén állva könynyesen hallgatják a Himnuszt, és ezt nem is szégyellik elmondani, amíg a „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc.” érdeklődő figyelmet nyit azok felé, akik ezer éve itt éltek, haltak, tették, ami kell, addig ez a mi kötelességünk.

Az influenzajárvány ellen, ha értesülünk közeledtéről, védekezünk. Pedig tudjuk, hogy a lakosság egy hányadát semmi sem menti meg tőle. De ha nem védekezünk? Mennyivel növekszik a járvány pusztító hatása?

Mindnyájan vétkezünk nyelvünk ellen. Írásban is, beszédben is. És azzal is, hogy nem igazítjuk ki egymást. Nem leszünk kisebbek, nem érünk kevesebbet, ha ezt az ingyen jószolgálatot megteszszük, elfogadjuk, talán meg is köszönjük.
Nyelvünk védelme ne legyen se fölösleges, se szégyellnivaló szolgálat, jó pedagógusainknak jusson igazság érzéketlen és színtelen társaikkal szemben. Olyanokkal, akik például az 1994-es érettségi bizottságok előtt elégséges osztályzatot érdemlő tanulójukat erőltetik magyar szakos egyetemi felvételi elé.

Oly lelkesen és több száz irodalmi estémen idéztem Kányádi Sándor sorait. Lelkesen és igaz hittel: „Aki megért, s megértet, egy népet megéltet.” Maradt-e nép? Amely megért, hogy nemzetként megéljen? Hogy megmaradjon?

A futást bírta volna még,
és talán akad menedék,
de bévül valami megállt,
és mélyre szívta a halált.

Féja Gézának volt-e sorokban igaza? Vagy lesz, itt, igaza?
„Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat…” Hányszor idéztük, idézték... és idézzük e törvényerejű látomást, e nemzeti közigazságot Berzsenyi szavaiban. Ma, amikor e maroknyi lelkes és okos csapaton, s a hozzá kapcsolódókon kívül oly kevesen érzik, elhanyagoljuk a lélek ápolását – és az öntudat és méltóságtudatunk sem a sokaságban, inkább kevesekben él vagy csak dereng – megszületik a kérdés; – Mi lesz velünk? Mi lesz itt? Mert népesül a sokaság, és mind kevesebb az arany öntudat. Kiss Dénes sorait idézem, mert világosan sorolja, miként szenynyeződik nemcsak a táj, de a lélek is, tehát anyanyelvünk is. És torzul az EMBER. Kóros eszmehiánytól szenved az egész világ.

A nemes szándékokat elnyomja ricsaj, nagy gondolatoknak csak csökevényei maradnak. Sok nemes szándék elhal, szürkül az emberiség. A művészetet, amely érzelmet, gondolatot, látásmódot termékenyít, világszerte legázolja a csőcselék bömbölése. Félresodorja és elsöpri megtartó, teremtő értékek sokaságát.

Anyanyelvünket megélő, arra mindig mindenütt figyelő, szeretett Barátaim!
„Nem sokaság, hanem lélek és szabad nép…” Mit értsünk lélek alatt? Az embert naggyá, nemessé tevő belső erőt, elszánt akaratot, hitet, tudást és érzést, és mindezek összhangját. Csakis ilyen emberekből állhat a szabad nép.

Nyelv és lélek; méltóság és értékrend is RANG! Ennek felismerése: a cselekvés felelősségét is jelenti! Ezért köszönöm meg Önöknek bizalmukat. Cselekvő emberként, míg Isten erőt ad hozzá, mindent megteszek, ami erőmből telik, hogy sok évtizedes zavarodottsága után a 2000 évre egy MEGSZERVEZETT, öntudatos, nyelvét erővel és tudással használó magyarság lépje át a 21. század kapuját.

(Elhangzott a CTMT nemzetközi tudományos konferenciáján 2004-ben.

Forrás: Kethanodrom/2004/3)